Ébner Vilmos atya

2025 december 16-ától Ébner Vilmos atya lett Etyek és Bia új plébánosa. Advent 4. vasárnapján az alábbi beszéddel mutatkozott be egyházközségünkben:

Kedves Testvérek!

Hihetetlen nagy ajándékként és kegyelemként élem meg, hogy plébánosként térhetek vissza ide, Biatorbágyra, ahol felnőttem, és ahol a szemináriumba való belépésig éltem.

10 évvel ezelőtt Mészáros Péter atyához jártam a biai plébániára beszélgetni, hogy felkészítsen a papnevelő intézetre, most pedig azért találkozhattam vele, hogy az átadás-átvételről egyeztessünk. A héten költöztem haza az enyingi plébániáról, ahol két és fél évet töltöttem plébánosként. A kedd reggeli rorátén, amit már én tartottam (Bián), ahogy megláttam egykori alsós tanáraimat, az a szentírási mondat jutott eszembe, hogy a ,,semminek látszókat választotta ki az Isten”. Én, akihez nem fűztek nagy reményeket, most mégis itt állhatok annak a templomnak oltáránál, ahol nem olyan rég még bérmálkozóként olvastam fel egy könyörgést.

A héten sok emlék jött fel bennem a gyerekkoromból, az általános iskolás időkről, de tisztán emlékszem arra is, milyen érzés volt 10 éve egy bőrönddel felülni a vonatra, elindulni a szemináriumba annak a tudatában, hogy onnan már csak nagyon ritkán jöhetek haza, én, aki még táborokba sem nagyon voltam soha. Számolnom kellett azzal is, hogy talán soha nem élhetek már itt. Ennek ellenére volt bennem egy titkos vágy, hogy milyen jó lenne egyszer majd hazakerülni, de tudtam, hogy erre nem sok esély van.

Enyingen, amikor hirdettem a templomban, hogy egy hét múlva mutatom be utolsó misémet, és hazakerülök papnak, az egyik ember kicsit haragvóan azt a szentírási mon datot idézte, hogy ,,senki sem lehet próféta a saját hazájában”.

Kedves testvérek, én nem is prófétának jöttem, hanem papnak, aki szolgálni akarja a rábízottakat. Minden pap próbál a sajátjaként tekinteni azokra az egyházközségekre, amelyek vezetésével a püspök megbízta, de senki sem tekinthet jobban sajátjaként egy egyházközségre, mint az, aki onnan származik. Szeretnék jó pásztora lenni ennek a közösségnek, elsősorban azzal, hogy igyekszem teljesértékű tagjává válni, valóban jelen lenni a közösség életében.

A keresztségben mindannyian hármas küldetést kaptunk: papi, prófétai, királyi küldetést, azaz tanúságot kell tegyünk a hitünkről, az imádságban, a szentségekben találkoznunk kell Istennel, és másokat is arra kell vezérelnünk, segítenünk, hogy találkozhassanak vele.

Többen vannak, akik emlékeznek még arra, hogy már általános iskola alsó osztályában eldöntöttem, hogy pap szeretnék lenni, és ebben az elhatározásomban rendíthetetlen voltam. Hiába próbáltak eltántorítani avval, hogy milyen nehéz út az, egyszerűen nem tudott más érdekelni. A templom volt az életem, mindig azt vártam, mikor mehetek ministrálni vagy kántorkodni a torbágyi templomba. A  gyermekkori álmom 2022-ben valósult meg, amikor pappá szenteltek, és amikor Móron, Pusztavámon, illetve később Enyingen lelkipásztorkodhattam, de a legnagyobb kegyelem – úgy érzem – mégis most jutott nekem: az, hogy hazai környezetben szolgálhatom az Úristent és az embereket. Alázattal és szeretettel érkeztem, azzal a szándékkal, hogy mindenkinek készségesen rendelkezésére álljak, hogy a liturgiát a lehető legszebben végezzem, hogy a prédikációban beszélhessek arról, amiben hiszek, arról, amit megtapasztaltam Isten szeretetéből, gondviseléséből.

Sokan talán meglepődnek fiatalságomon,viszont ennek ellenére plébánosként ez már a második helyem lesz. Mégis a kedves testvérek személyemben most nem egy kész papot kapnak, nem egy kiforrott papi egyéniséget, hanem egy fejlődő, alakuló papot, akinek jövőjét, stílusát nagyban meg fogják határozni azok a hatások és tapasztalatok, amiben itt fog részesülni az emberek részéről.

Egyedüli gyerekként mindig is visszahúzódóbb voltam, és akadtak, akik azt hitték, hogy magamnak való vagyok, és nem is gondolták, hogy engem is megkörnyékez a magány. Van egy olyan reményem, hogy itt már az eddigieknél több emberrel sikerül személyes kapcsolatot kialakítani, meghívnak majd magukhoz, be tudok illeszkedni a közösségek életébe, valóban résztvevője tudok azoknak lenni.

Az adventi idő a várakozás, a remények és isteni ígéretek beteljesedésének ideje. Hiszem azt, hogy az én személyes életemben és a biai, valamint etyeki egyházközség életében is most egy felfelé ívelő korszak következik. Három hete még nem gondoltam volna, hogy ekkora karácsonyi ajándékban részesülök, hogy ekkora változás áll be az életemben. Advent első vasárnapján azt kívántam az enyingi és lepsényi híveknek, hogy azt hozza meg mindenki számára az idei advent, amire legjobban vágyik lelke mélyén.
És ez a jókívánság először rajtam teljesült.

Amikor újmisés papként ebben a templomban is tartottam egy misét, felidéztem azokat az emlékeket, amelyek ehhez a templomhoz kötnek: a keresztelésemet az elsőáldozásomat, a bérmálásomat, az orgonaórákat. Megható érzés arra gondolni, hogy felmenőim ebben a templomban ministráltak, itt kötöttek házasságot, itt imádkoztak, és én most ennél az oltárnál állhatok papként.

Bízom abban, hogy mostantól sok-sok éven át szolgálhatok itt, és éppen ezért nehezedik a vállamra annak a felelősségnek a terhe, hogy semmit nem szabad elrontanom, de tudom azt, hogy az emberek a legnagyobb jószándék ellenére is tudnak hibákat elkövetni, olyat mondani, ami másnak nem tetszik. Éppen ezért arra kérem a kedves híveket, hogy legyenek irgalmasok, és megbocsátóak velem, tudjanak túllendülni azokon a dolgokon, amelyek esetleg bennem vagy szavaimban nem tetszenek, és próbáljuk egymást elfogadva valódi közösségként építeni Isten országát magunkban és egymásban.