Mészáros Péter atya

„Az evangélium örömhírének továbbadása mindannyiunk feladata”

2012. decemberben Spányi Antal megyéspüspök Hutóczky Béla atyát a megüresedett szigetszentmiklósi plébániára helyezte át. Bia és Etyek új plébánosa Mészáros Péter lett, aki korábban pilisvörösvári káplán volt.

– Sikerült berendezkednie, befejeződött a költözködés?
– A plébánia épülete nagyon nagy, ezért egy ideig eltart majd, hogy berendezkedjek, de
kialakítottam magamnak egy szûkebb életteret, egy kis szobát, ahol sikerült berendezkednem, így már otthonosan érzem magam.

– Hogyan fogadta a hírt, hogy a püspök atya ide nevezte ki Önt plébánosnak?
– Ez a döntés engem is meglepett, hiszen előző helyemen, Pilisvörösváron már a karácsony ünneplésére készültünk.
Ugyanakkor nagyon örülök, hogy a püspök atya bizalma megvan felém, és rám bízta ezeket a közösségeket. Örömmel jöttem ide, és azt az örömet, ami a szívemben van, szeretném átadni a rám bízott közösségeknek is. Másrészt nagyon különböző egy káplán és egy plébános élete. Sok dolog van, amivel káplánként nem találkoztam, ezért ez nekem is óriási változást jelent, különösen, hogy nem sok ideig voltam káplán, mindössze másfél évig.

– Felmerült esetleg az, hogy lakóhelyét Biára helyezi, vagy egyértelmû volt, hogy az etyeki plébániára költözik?
– Most ebben a pillanatban Etyeken lakom, de nyilván az otthon kialakítása, a közösségekkel
való ismerkedés hosszabb folyamat. Így elképzelhetőnek tartom, hogy idővel a biai plébánián is töltsek időt, hiszen azt a közösséget is a magaménak érzem, és szeretnék minden rám bízott közösséghez közelebb tartozni.

– Ismerte korábban ezeket a településeket?
– Az előző helyemen is akkor jártam először, amikor oda helyeztek, és nem emlékszem, hogy korábban akár Bián, akár Etyeken megfordultam volna.
Amikor jöttem, és megláttam ezt a vidéket, nagyon megtetszett, és már attól is fel voltam dobódva, hogy ilyen szép vidékre kerülhettem.

– Honnan származik, hol nőtt fel?
– Székesfehérvári vagyok, ott nőttem fel, aztán a pannonhalmi Bencés Gimnáziumba kerültem, az érettségi után pedig a budapesti Kandó Kálmán Mûszaki Főiskolára jártam, ahol villamosmérnöki képesítést szereztem. Aztán évekig a szakmámban dolgoztam.

– Hogyan lett önből mégis pap?
– Legelőször a középiskolában merült fel, hogy engem hívhat az Úr, de ekkor még nem voltam kész egy ilyen nagy döntés meghozatalára. A főiskolára is azért mentem, hogy időt nyerjek, de abban az időben is, és munkahelyeimen is felmerült a gondolat, hogy nekem más feladatot szán a Jóisten. Végül harmincéves koromban elhatároztam, hogy igent mondok a hívásra, hiszen tíz éven keresztül nem múlt el ez az érzés, hogy Isten meghívott engem a papi feladatra. A központi szemináriumban öt évet töltöttem, majd diakónusként a székesfehérvári Prohászka-templomban szolgáltam, és 2011-ben szentelt fel pappá Spányi Antal püspök atya.

– Van-e jelentősége annak, ha valaki nem 18-19 évesen, hanem érettebben válaszol Isten hívására?
– Sokat beszélgettünk annak idején a szemináriumban egymás hivatástörténetéről. Nagyon különböző történeteket hallhattunk, és ebből észrevehettük, Isten elég gazdag ahhoz, hogy mindannyiunkat személyesen szólítson meg. Én csodálom azokat, akik már tizennyolc évesen meg tudnak hozni egy ilyen döntést, nekem azonban szükségem volt időre, hogy ez a vágy mélyüljön, és végül igent mondhassak a hívásra.

– Voltak-e papi példaképek, akik segítették meghozni ezt a döntést?
– Nagyon sokat köszönhetek azoknak a papoknak, akik plébánosaim voltak. Ilyen volt legutóbb Kiss János atya, akinek személyes életpéldája nagyban hozzásegített döntésem meghozatalához. Valamint gyermekkorom plébánosa, Kő Ferenc Bertalan atya is sokat jelentett nekem, akinek ministránsa voltam.

– Úgy tudom, szentelésükkor a papok választanak egy jelmondatot, amelyet hivatásuk vezérgondolatának szánnak. Önnek mi lett a papi jelmondata?
– Igen, valóban fontos egy pap számára ez a jelmondat, hiszen az, hogy mit választ, mindenkinek a saját személyiségéből fakad. Én a Miatyánkból választottam: „Legyen meg a Te akaratod, amint a
Mennyben, úgy a földön is”. Nekem ez azért fontos, mert amikor tényleg Isten akaratát kerestem, amikor ezen fáradoztam, akkor mindig jóra fordultak a dolgok. Isten szeretete biztonságot és örömet is ad, és amikor ezt felismerve cselekszünk, akkor szebb lesz az életünk, és jobb lesz a világ.

– Lelkipásztori munkájában mi áll Önhöz a legközelebb?
– Erre talán húsz év múlva fogok tudni válaszolni… Szeretnék minden helyzetben helytállni. Mindenhol szükségem van arra, hogy több tapasztalatom legyen, és ehhez a saját munkámon kívül szükségem van a hívek imájára és a Jóisten kegyelmére is.

– Egyházunk jelenkorának nagy problémája, hogy kevesen mondanak igent a papi hivatásra, ezért a kevés papra nagyon sok feladat hárul. Hogyan látja a világiak szerepét, feladatait ebben az új helyzetben?
– Az Egyház egységes szervezet. A papoknak is és a világiaknak is megvan a szerepe. Mindenki meg tudja találni azt a feladatot, ami a hívek javára és saját lelki épülésére szolgál. A kevés hivatás miatt ugyan kevesebb idő jut a személyes pasztorációra, de az egyéni tanúságtétel, a személyes keresztény jelenlét a világiaknak is feladata, hiszen minden keresztény ember élete egy jel, amit látnak a rokonok, a szomszédok, látják a munkahelyeken. Az evangélium örömhírének továbbadása mindannyiunk feladata.

– Az elmúlt két-három évtizedben nagyon sokat változott a világ: az embereknek alig marad idejük egymásra, bezárkóznak, a papok is nehezebben tudják a személyes kapcsolatot ápolni. Hogyan lehet összetartani a templomközösség nagy családját?
– A Szentlélek, aki irányítja az Egyházat, mûködik a mostani világunkban is. A huszadik század gyors változásai valóban nagy hatással voltak az emberi kapcsolatokra. Ha ki tudjuk tárni a szívünket a Szentlélek felé, ő meg fogja mutatni azokat a lehetőségeket és utakat, amelyek elvezetnek a másik emberhez, és ami által épül az Egyház. Ha felmerül valami jó, akkor azt a jót erősítni kell. Ha látjuk, hogy épül valami, ami szebbé, jobbá tesz, akkor mellé kell állni.

– A fiatalokkal való foglalkozás az Egyházban is kiemelt feladat, Hogyan lehet megszólítani ma a fiatalokat, amikor a figyelmüket annyi minden más terelheti el Istenről?
– Nagyon sokan szeretnének válaszolni erre a kérdésre… A hit Isten ajándéka, ingyenes adomány, amit tőle kapunk. Azt azonban mindenki maga dönti el, hogy elfogadja-e ezt az ajándékot. Imádkozni lehet azért, hogy ne zárja el a szívét a másik ember Isten elől, és színesebbé, vonzóbbá is lehet tenni egy közösséget, de végső soron, hogy ide akar-e majd tartozni az a bizonyos fiatal vagy nem, ez a ő személyes döntése lesz.

– Nem kis feladat vár Péter atyára ezekben a közösségekben. Van-e valami szabadidős tevékenysége, hobbija, ami kikapcsolódást jelenthet Önnek?
– Régebben többfajta sportot is kipróbáltam, egy ideje azonban a rendszeres testmozgásra nem jutott időm. Ebben is szeretnék erősödni. Szeretek kirándulni, úszni, régebben sokat bicikliztem. A tavasz eljövetelével újra szeretném a sportot rendszeressé tenni az életemben, hiszen ez a hivatásom jó elvégzésére is kihat.

– Köszönöm a beszélgetést, sok örömet és az Isten áldását kívánom munkájához

Géczy Árpád