Hutóczky Béla

Egyetlen szóval is megmenthető az élet
Hutóczky Béla plébános a hivatás megtalálásáról és a családok szerepéről

Szigetszentmiklóson, keresztény családban nőttem fel – mondja a 36 esztendős plébános, amikor elöljáróban egy rövid bemutatkozásra kérem. Hutóczky Béla Esztergomban töltötte el a szemináriumi esztendőket. Dunaújvárosban szentelték 2002-ben diakónussá, utána Mórra került. Egy rövid ideig központi szolgálaton vett részt, majd 2003-2005 között a székesfehérvári bazilika káplánjaként végezte a lelkipásztori munkát. Ezután Tatabánya-Bánhida következett, majd újabb két esztendő a „szülőföldön”, Ráckevén és környékén. 2007. augusztus elseje óta pedig Etyek és környéke plébánosa. Nemrégiben segítőtársat kapott a Zirci Apátság egyik örök fogadalmas szerzetese, Atanáz atya személyében. Hutóczky Béla hétköznaponként Székesfehérváron tartózkodik, mert Spányi Antal püspök nemrégiben az egyházmegye vagyonkezelőjének nevezte ki.

- Az ember jövője gyakran már a gyermekkorában eldől. Mekkora szerepet játszottak a családi kapcsolatai, az egyházhoz kötődő élményei abban, hogy a papi szolgálatot választotta élethivatásnak?

- Az mindenképpen meghatározó volt, hogy odahaza rendszeresen imádkoztunk, és olvastuk a Szentírást. Ennek óriási a jelentősége. A Szentíráson keresztül meghívást kapunk az örök életre. A családi, rokoni kapcsolatainkat is a nyíltság, a tisztesség jellemezte, ami alapvető „nyomokat” hagyott a személyiségemen. Hallatlanul sokat jelentett számomra, hogy idős plébánosunk aszerint élt, amiben hitt, és amit hirdetett. Nem tett egyébként semmi különöset. Mégis, példa volt számunkra minden, amit cselekedett, ahogy az emberekkel viselkedett, ahogy kapcsolatokat épített. Amit megélt, arról beszélt, s amire vágyott, azt tanította. Hihetetlen eleganciával tudta kezelni és formálni azokat, akik nem a legjobb szándékkal közeledtek az egyházhoz. Egy alkalommal például a szigetszentmiklósi templom építése volt napirenden. Az atya meghívta az elképzelés ellenzőit az egyik helyi vendéglő nagytermébe, és fehér asztal mellett szembesítette őket tiltakozásuk alaptalanságával és kisszerűségével. Abból a tiszteletből meríthetett ehhez megfelelő erőt, ami az egyházközségben körülvette őt.

- Mennyire köthető a példaképnek tekintett plébánoshoz az a pillanat, amikor megérezte, hogy odafentről egyértelmű meghívást kapott a lelkipásztori munkára?

- Nincs két egyforma hitre jutás. Van, aki egy reggel felébred, tisztán érzi a lelkében a változást, más hosszú évekig küzd ezért. Az én esetemben a hivatás kiválasztása egy hosszú folyamat volt, több kristályosodási ponttal. A papi szolgálat képe először egy szentmisén jelent meg határozottan előttem. Biztos benne volt ebben az is, hogy valahol olyan szerettem volna lenni, azt szerettem volna csinálni, mint amit a szigetszentmiklósi plébános. Előtte nemigen gondoltam arra, hogy felnőttkoromban pap leszek. Akkor viszont letisztult formában jelent meg bennem ez a lehetőség. Valahogy úgy, mint amikor a köd felszáll az ember előtt és kitisztul a látóhatár. Erre a vágyra, hívásra később egy csíksomlyói zarándoklaton tette rá az Úristen a pecsétjét. Az egyik szentmise után mellém ült valaki – később kiderült, egy érdi tanárnő – és megkérdezte: „nem gondoltál-e arra, hogy a Mennyei Atya többet vár tőled”?

- Az is lehet, hogy inkább önmagától kérdezte, és meg akarta osztani ezt a dilemmát valakivel…

- Ez kétségtelenül olyan kérdés, amit bármikor feltehetünk magunknak. Mégis, mi lenne ez a több? Elsősorban az, ami rajtunk túlmutat. Saját korlátaink átlépése, amihez alapvetően szükséges az Isten kegyelme.

- S mit hozott felszínre a lelkében a tanárnő kérdése?

- Azt éreztem, hogy egyvalami kiemelkedik a sok közül, és a többi megoldás, változat eltörpül, összezsugorodik mellette. Pap akarok lenni, semmi más – ez a mondat szólalt meg bennem egyértelműen és határozottan. Az életemre, személyemre és a feltett kérdésre ez volt a válasz. A papi szolgálat az én utam, ez a napi huszonnégy órás hivatás, ami hasonlít az édesapa, édesanya hivatásához, amit megtagadni lehet, de eltörölni sohasem. A csíksomlyói döntéstől már egyenes út vezetett az esztergomi szemináriumba.

- Akadtak-e ezután olyan pillanatok, amikor a hivatását illetően mégis elbizonytalanodott?

- Csak egy éles helyzet volt, negyedéves koromban, amikor nagyon komolyan elém került a kérdés: szerzetes legyek-e, vagy egyházmegyés pap? A kettő között jelentős a különbség. Hosszabb dilemma után – mint látható – az utóbbi változat győzött.

- A hit megélése nem korlátozódhat csupán a vasárnapi szentmisékre. Az Úristennek minden nap jelen kell lennie az életünkben – hallottam Öntől egy alkalommal. Mennyire fenyegeti hitünk gyakorlását, hogy kiüresedett formaságokra támaszkodunk, és közben elveszítjük a lelki tartalmat?

- Mióta segítséget kaptam Atanáz atya személyében, és beosztjuk egymás között a teendőket, több időm jut a gyóntatásra is. Talán furcsa, hogy így fogalmazok, de csodaszép világ nyílt meg előttem, ami azt igazolja, hogy aki ma a templomi, vasárnapi közösségben jelen van, az tudja, hogy miért van ott. Véget ért az az idő, amikor valaki csak egy társadalmi szokás megtartása érdekében tér be az Isten házába. A gyülekezetek, egyházközségek tagjai azért jönnek össze, mert szeretnék minél jobban és mélyebben megélni hitünk értékeit. Ennek megjelenítésében és hiteles képviseletében folyamatosan nő a családok szerepe. Az egyház egyre jobban támaszkodik a férfi és a nő szövetségére épülő életközösségekre. A családoknak a jel szerepét kell felvállalniuk a világban.

- A templom körül, az egyházban sokféle közösség működik. Miért kell közülük mégis kiemelni a családok hivatását és szerepét?

- Ha megkérdezik egy sokgyermekes édesanyától, hogy melyik gyermekét félti a legjobban, akkor bizonyára azt nevezi meg, amelyik a leggyengébb és legbetegesebb. Mi is így vagyunk a családokkal: ami veszélyben van, azt fel kell karolni. Ha megnézzük az aktuális hazai statisztikákat, nem az derül ki belőlük, hogy az országban milyen családok vannak, hanem az, hogy mennyire nincsenek. Közismertek a válásokkal kapcsolatos drámai adatok. S ezek még csak nem is fedezik a teljes valóságot. Hiszen azokat a széjjelment párkapcsolatokat még nyilvántartani sem lehet, amiket hivatalosan – például anyakönyvvezető előtt – nem kötöttek meg.

- Lassan már a papír és kötelezettség nélküli együttélés lesz a természetes…

- S az egyes, kettes, netán sokadik számú szülő, annak megfelelően, hogy az anyuka, vagy apuka hányadik párkapcsolatából származik a gyermek. Csakugyan komoly veszély, hogy egyre többen tapasztalják meg a családok szétesését, és ezt az állapotot tartják magától értetődőnek. Pedig csak a technika, a módszer változott, az emberek lelke alapvetően változatlan maradt. A lényeg továbbra is az, hogy szerethessünk és szeretve legyünk. Ugyanúgy vágyunk arra, hogy egy másik nemű emberrel életszövetségre lépjünk. Ami új, az a borzalmas félelem az elköteleződéstől. Nem adjuk fel a szabadságunkat – mondjuk, miközben talán azt sem tudjuk, hogy mi az. Pedig ha a másik embernek átadom az életemet, és ő is átadja a sajátját nekem, akkor mind a ketten ajándékozóvá és ajándékozottá válunk. S az élet innentől kezdve mindkettőnk számára ajándék.

- Pont ez az az ajándék, amit nem akarunk átnyújtani a másiknak. S innentől már nem működik az egész.

- Ilyenkor ráadásul gyakorta a másikat okoljuk a kudarcért. Általában azok hárítják a felelősséget, akik magukkal sincsenek köszönő viszonyban. Pedig érdemes abba belegondolni, hogy kié az élet? Biztos, hogy mi rendelkezünk vele? Gyorsan megszületik ezekre a kérdésekre a válasz, amikor súlyos beteggé válik valamelyik szerettünk, vagy fogyatékossággal élő kisgyermek születik a családba. Ilyenkor rögtön átrendeződnek a dolgok, és hirtelen jelentéktelenné válik mindaz, ami addig oly fontos volt. Sokszor rájöhetünk arra, hogy a kevesebb több és fordítva: a több valójában sokkal kevesebb.

- A jel szerepének felvállalása azt jelenti a családok számára, hogy azt kell megmutatniuk a világnak, ami igazán fontos az életben?

- Mi lenne a legfontosabb, mint maga az élet? Márpedig a család az életet adó és az életet megtartó közösség. S úgy működik igazán, ha nem csak testi, szellemi, hanem lelki közösség is. Pálhegyi Ferenc pszichológus és teológus mondja valahol, hogy a család alapvetően három személyről szól: a nőről, a férfiról és Istenről. Valahogy úgy, ahogyan Istenben három személy a szentháromságban közösséget alkot. Ahol ez a minta működik, és egyensúlyban van, ott nem nagyon lehet látni olyan gyermekeket, akik depressziósak lennének.

- „Nézd, mennyi szélfútta lélek…” – írja Görgényi Péter Noktürn című versében. A családok megszűnésével, sérülésével egyre szaporodik a számuk… Van még remény a megmentésükre?

- Nem is gondoljuk, néha milyen könnyű megállítani valakit a lejtőn, és elindítani felfelé. Egy ízben eltévedtem az egyik egészségügyi intézményben, véletlenül egy másik épületbe mentem be. Addig-addig keveregtem, míg kikötöttem a nőgyógyászaton. Vagy hetven leány ült sorban a folyosón, mind abortuszra vártak. Borzalmas volt belegondolni, hogy valójában mi történik majd velük. Később megismerkedtem egy ugyanott dolgozó idősebb szakorvossal, aki elmondta: gyakran használja azt a megoldást, hogy végső érvként azt mondja a kismamáknak: inkább szülje meg a gyermeket, majd én felnevelem. Ez a szembesítés olyannyira hatásos, hogy még egyetlen kicsit sem kellett magához vennie. Tőle tanultam meg: néha egyetlen szó is elég, amivel megmenthetünk egy életet.

 

Nánási Tamás

 

Liturgikus rend

  •  

    Szentmise:
    Kedd: 18:00
    Péntek: 18:00

    Vasárnap: 8:00, 9:30

    kivéve

  • Úr napja (2019.06.23):
    9:00

Misék Biatorbágyon

További információk...

Kegytárgy felújítás


 

Könyvajánló: